Ha az ember folyton csak azzal van elfoglalva, hogy a fűszálak között bogarásszon az apró gyöngyszemek után, néha a kicsit nagyobbakat már észre sem veszi. Még szerencse, hogy az ember barátai igen, és hogy az ember egy hosszabb utazás során előszeretettel matat a kesztyűtartóban. Nahszóval, az én-lenni-Tarzan módból átváltva: így találtam egy tök jó CD-t Busa Pista bátyánktól, akinek az Irie Maffia mellett pár évvel ezelőtt még volt ideje összerettyinteni egy olyan formációt, hogy Zuboly.
A hangzásvilág már csak azért is remek, mert ugyebár rengeteg zenekar él azzal a lehetőséggel, hogy különböző múfajokat összeheggesszen, de ilyenkor általában csak a szomszédig mennek el, ritkább esetben két házzal arrébb. Busa bá'ék viszont több, egymástól olyan távol lévő világokat pakoltak össze, hogy az ember, aki még előbb még a kesztyűtartóban kotorászott, most a kocsi "plafonjáról" kaparja a szemöldökét, hogy miazistent keres a beatbox, a hip-hop, a népzene és a jazz egy számon belül? Olyan, mintha töltött káposztát akarnál vanília fagyival leönteni, amit tök bizarr, de annyira profin van összerakva, hogy a végeredmény mégis zseniális.
A hangzásvilágot pedig csak tetézi, hogy a szöveg annyira elmebeteg, hogy már jó, és az ember, aki nagy nehezen összeszedte a szemöldökét, már a fejét kapkodja a parádés sorok és poénok után. Csak, hogy egyet kiemeljek végszójátékként:
"Kar a karé, láb a lábé, láb a karé, karalábé"
Ez nálam betette a kaput, és meg is emelem kalapom Busa Pista előtt. Bár a formációról évek óta nincs hír (az album 2009-ben készült el), én azért még reménykedem, hogy egyszer lesz folytatás.
Egyszer volt, hol nem volt, A Nyúlon Innen és a visszaváltható üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is olyan Nagylábon él, hogy a személyi titkára túr helyette, ott éldegélt egy lány, akit úgy hívtak, hogy Szuzi. Rendkívül jámbor teremtés volt, de végtelenül imádta a zenét. Történt aztán egy este, hogy Supernem koncertről hazafele bandukolva eltévedt... Nem tudta merre jár, csak ment, ment, mendegélt, mígnem egyszercsak rábukkant egy titkos ösvényre, ahol minden felé violinkulcsok, keresztek és szeptim akkordok voltak elszórva a földön. Ahogy rálépett, a semmiből öt talpig sáros figura jelent meg előtte. Egyikőjük előre lépett: "Üdvözlünk - Szólt A Király. - Mi vagyunk a Mocsok 1 Kölykök, és ez itt a mi ösvényünk, két évig dolgoztunk rajta, de végre elkészült. Ha megengeded, körbevezetünk." Mialatt a Király beszélt, mind az öten körbeállták, és Szuzi úgy érezte magát, mintha Kutyaszorítóban lenne, így hát beleegyezett. Azzal fülön ragadták a lányt, és mindahányan nekiiramodtak az útnak. De még milyen út volt! Szuzi rózsaszín haja maga mögött lobogott a szélben, és a nagy lendületet csak tetézte, hogy soha nem tudta merre mennek. Próbált megkapaszkodni egy-egy hangszínben, akkordban, de mindig jött valami olyan csavar, ami teljesen elvitte más irányba. Egy idő után aztán feladta, hogy megjósolja, hogy melyik kanyar hova vezet, és csak élvezte a hullámvasutat. Az egyik fordulónál egy vízzuhatagon is átsuhantak, és a víz a Király bőrét fedő sarat kissé lemosta a karján. Amikor Szuzi ezt meglátta, és hogy a mocsok alól valami zöld kandikál ki, felkiáltott: "De hát Te nem is a Király vagy, hanem Az Utolsó Dzsentri!" A Kölyök megfordult, és csak annyit mondott: "Igazad van. Hazudtam. De a Te hajad se mályva..." És ennyiben maradtak. Az út végeztével lehuppantak az ösvényről, és Szuzi - akinek a haja is úgy maradt - így szólt: "Fú, ez király volt! Szólok a haveroknak!" És már elő is kapta a telefonját: " Hé Dzsó! Kerüljetek erre, szólj Debora-nak is!" Hamarosan megérkeztek a többiek, és ott is ragadtak. Majd egyre többen és többen lettek, és boldogan életek, míg... a fene tudja, de Ebben Az Évben még jól elvoltak, az tuti.
Itt a mese vége, de mielőtt elfutnál véle, hallgasd meg az albumot is:
Ha én egy friss zenekar lennék, úgy akarnék indulni, mint a Background. A recept: végy egy marék jazz konzis diákot, gyúrd össze, adj hozzá egy nagy adag tehetséget és ambíciót, áztasd be egy kis D&B-vel elkevert electro-ba, hagyd állni egy kicsit, és kész is a Background! Frissen fogyasztva ajánljuk, ízlés szerint fűszerezve.
A tavaly nyáron alakult csapat idén megnyerte a Talentometer elektronikus szekcióját, aminek következtében lehetőséget kaptak, hogy a Balaton Soundon is fellépjenek, amit nem sok 1 éves zenekar mondhat el magáról. De a szekér tovább dübörög, a múlt héten voltak hallhatóak a Petőfi Rádió Akusztik c. műsorában is, ahol számos feldolgozást is játszottak, többek között egy Dj Fresh covert, ami véleményem szerint zseniális lett:
Hogy helyet kaptak a 8-as stúdióban, a csapat vélhetően ügyesen helyezkedik a szakmai körökben, de nincs is ezzel semmi baj. Ha tehetséges a banda (és az), tessék csak törni előre, van elég gagyi a piacon.
Album még nincs, amit ajánlhatnék, de remélhetően hamarosan lesz. Addig marad a youtube, és az MR2 Akusztik. Itt külön ajánlom a legutolsó, Forget the Angel c. nótát (sajnos ehhez sem tudok youtube linket passzintani), de ez is remekül össze lett rakva.
Sokan jól emlékeznek az „elsőkre”… Első kazetta, első CD, első koncert… Vannak ugyan halvány emlékeim egy Süsü kaziról, a ma már vállalhatatlan Hupikék Törpikékről, meg hogy 10 évesen valami egészen elképesztően nyálas pop számmal a halálba idegesítettem a bátyám, de igazán emlékezetes az a koncertélményem volt, amikor először megcsapott, hogy a zene több is lehet, mint zene.
Jó néhány évvel ezelőtt a Műegyetem gépész kari napjai keretében a Kowalsky meg a Vega is fellépett és remekül tudták kezelni az addigra kellőképpen illuminált állapotba került tömeget. Egyébként is szeretem a zenéjüket, de különösen tetszett az a fonal, amire felfűzték az egész estét. Kowalskynak minden szám között volt néhány mondata, de ami a lényeg üzenete is: Srácok, Ti lesztek a jövő értelmisége, a jövő mérnökei, a Ti megoldásaitokkal fog előrébb lendülni a világ működése. Nekünk, zenészeknek meg az a dolgunk, hogy inspiráljunk Titeket. Szóval, most hogy így összejöttünk, gondolkodjunk kicsit együtt.
Nem tudom, hogy a többiek a sör és a felesek között felfogtak-e belőle valamit, mindenesetre bennem nagyon megragadt az az este. Elvarázsolt az egész jelenség, hogy a zene nem csak dallamokból meg szavakból áll, hanem egy egyedülálló kommunikációs csatorna is lehet, és azóta is hiszem, hogy az igazi zenésznek kutya kötelessége kihasználni e csatorna adta lehetőségeket.
Talán ezért lettem élőzene-őrült, nem tudom. De ahogy a bűnös a tett színhelyére, úgy zarándokolok én is évről évre vissza Kowalskyhoz, legutóbb szeptemberben, amikor a ZP-ben gyűjtöttek írószereket hátrányos helyzetű kisiskolásoknak. Elvégre ők lesznek a jövő mérnök tanoncai.
Szóval, Kowa-koncertről üres kézzel talán, de üres szívvel lehetetlen elmenni. Volt már egy pár, de lesz is még, úgyhogy mindenkinek ajánlom. Mert nem csak koncert. Élmény.
Vannak dolgok, amiket nem érdemes túlspilázni: ha
minden a helyén van, felesleges a plusz kacifánt. Ilyen Toldi Miklós nemrégiben
a Petőfi Rádión megjelent önálló dala, a Happiness is, ami a maga
egyszerűségével úgy mászik bele az ember fülébe, hogy ki sem akar onnan jönni. Mivel
az alkotóról eddig fellelhető információk kimerültek abban, hogy a néhai
Kaukázus, valamint a Magashegyi Underground dobosa, egy interjú keretében
tettem kísérletet a körülötte és a szám körüli köd eloszlatására.
PHR: Hogy vagy mostanság? Kérdem ezt olyan
szemszögből is, hogy az „érfelvágós” vagy az „örömzenész” kategóriájába
sorolnád magad?
TM: Érdekes kérdés… szerintem ezt nem lehet így
kijelenteni, hogy „érfelvágós”, de az a fajta stílus, amit csinálok, tartalmaz
egy kettősséget, valami keserédes dolgot. Számomra a Radiohead az etalon, kicsit
ez az elidegenedő, kívülről nézzük a világot. Nem tudod kimondani, hogy mi van,
hanem körbeírod. Inkább zenekarokkal tudok jönni, meg hangulatokkal. Az
szerintem magánügy, hogy milyen vagyok, és egy másik kérdés, hogy milyen a
zeném. Persze vannak olyan zenészek, akiknél át lehet érezni, hogy milyen ő, ill.
vannak olyan előadók, mint pl. Johnny Cash, akik azért tudtak maradandót
alkotni, mert szenvedtek. Ez az íróknál is így van. Hacsak nem mondjuk,
megrendelésre írsz egy filmzenét, ahol tudod, hogy ez egy munkafolyamat, de
amúgy kell, hogy belül valami mocorogjon.
PHR: Mik voltak az eddigi visszajelzések a
Happiness-re?
TM: Eddig nagyon jó volt. Ez egy projekt egyébként.
Sokan mondják, hogy csináljam meg zenekarra, de nem lennék jó frontember. Demóként
vettem fel, ezért van is a szövegben jó pár hiba, de azt mondták, hogy ez tök
jó, és legyenek is benne, és így küldjem el a rádiónak. Aztán két-három hónap
alatt be is került. Kb. ennyi volt az életútja.
Ez pont egy olyan dal, ami magyarra lefordítva
nagyon bugyuta lenne, angolul viszont tök jó hangulata van. Ebben is itt van a
keserédesség, hogy megtalálhatod a boldogságot, de igazából nem. És a
feltételességtől van egy kis szomorkodós hangulata.
PHR: Teljesen Te hangszerelted?
TM: Mindent én csináltam a felvételen, úgy ahogy
van, én is kevertem le.
PHR: Miért nem lennél jó frontember?
TM: Nem akarok. Ez olyan dolog, mint például egy
élő interjú. Kívülről úgy tűnik, hogy tök könnyű, de ha abban a helyzetben
vagy, összevissza beszélsz, hiába tudsz egyébként normálisan beszélni. A színpadon
ugyanez van, látod, hogy jól érzi magát a főhős, könnyűnek tűnik, de abban a
helyzetben nagyon más. Egy csomó mindenre kell fókuszálni. Nem tudnám magam
ebben elképzelni – most. Bár hozzáteszem, hogy ha valaki 20 éves koromban azt
mondja nekem, hogy dalt fogok énekelni, írni, meg ezzel fogok foglalkozni,
kiröhögöm, mert akkor úgy volt, hogy én csak dobolok. Ehhez képest sok minden
változott, mert a Magashegyiben most már gitározom is. De az könnyebb, mert van
mibe kapaszkodni. Gitárral a kezemben nem vagyok szégyellős, mert az egy kicsit
befelé fordulós, de amikor beszélsz, egy csomó mindent elárulsz magadról a
közönségnek. Ez egy nagyon nehéz folyamat, hogy vicces is legyél, szórakoztass
is, én ezt nem látom magam előtt. De nem is akarom erőltetni.
Ami nekem nagyon tetszik, és külföldön nagyon megy,
a szobazene. Rengeteg olyan szám van, amit játszanak a rádiók, és fogalmad
sincs, hogy ki ő. Damon Albarn volt ilyen, a Blur frontembere, hogy egy csomó
minden csinált, amit nem tudtak, hogy ő az, pl. a Gorillaz. Ez nekem nagyon
szimpatikus. Az a lényeg, hogy jó dalok szülessenek és hallgassák azokat, és ne
ez a személyi kultusz legyen. Én is rengeteg zenekart hallgatok, de nem azt
figyelem, hogy milyen a frontember, hogy viselkedik, hanem magát a zenét.
PHR: Szóval nem lesz önálló Toldi lemez?
TM: Szerintem nem. Most, hogy elkezdték játszani a
Happiness-t, szeretnék tudatosan írni olyan dalokat, ami én vagyok. De nem
hiszek a lemezekben, lemezeladásban. Dalokban hiszek. Ezért jó a szobazene,
csinálsz öt dalt és azok legyenek jók. Mert ha lesz egy Toldi zenekar, meg
kiadó, akkor azt fogják mondani, hogy írjak 10 dalt, amiből 3 jó, 7 meg nem, csak
azért, hogy legyen lemez. Ha majd lesz már 4-5 szám, létre hozok egy Facebook
felületet, ahol meg lehet őket hallgatni, de addig nem akarom. Meg el vagyok
foglalva a Magashegyivel és minden mással, nem csak ez van.
PHR: Mennyire tekinthető kikacsingatásnak a
Magashegyiből?
TM: Ez szobazene, egy egytagú zenekar, ezért is
lenne nehéz ezt zenekari felállásra vinni. Meg hát profi zenész szinten
összerántani egy zenekart a nulláról nagyon sok munka, nagyon fárasztó. Ezt
végigcsináltam a Kaukázussal, a Magashegyivel. Meg élőben zenélni, énekelni
nagyon nagy út. Ezért használom a szobazenész szót, ez egy teljesen más feeling.
Nincs ott senki, amikor felénekled, élőben teljesen más, benned van a stressz,
hogy ú, most hamis vagyok, stb.
Nem azért csinálom ezt az egészet, hogy
szerepeljek, hanem azért, hogy a dalok, amik születnek, jók legyenek.
Kisebb hallgatás után újabb bandával jelentkezem, azonban most nem csupán egy-két számmal, hanem egyenesen egy egész koncertet ajánlanék a figyelmetekbe!
A nemrégiben alakult Madrian együttes A38-on rögzített debütáló koncertje megleshető online is:
A Méhes Adrián vezette formációt talán a "könnyű" szó jellemzi a leginkább: könnyűzene, könnyed esti program, egy pohár (vagy üveg, kinek mi) könnyed bor mellé. Nincs benne világfájdalom, látványos katarzisok vagy világmegváltási kényszer, egyszerűen csak zene. Szem becsuk, élvez, hogy jó az idő, hogy éppen nem esik az eső, és hogy vagyunk. És hogy van a zene. Meg hogy van a Madrian.
A banda első albuma készülőben van, de amíg meg nem jelenik, azt hiszem, elleszünk az akusztikus verzióval, így neten, vagy élőben, mondjuk szeptember 19-én a Dürer Kertben.
A pszichedelikus zenészek hazájában, ahol kis Dunánkat meg lehetne rekeszteni az olyan depressziós művészekkel, akiknek a koncertjeiről haza fele bandukolva azon morfondírozik az ember, hogy hol egy híd, hogy leugorjon róla, valóságos felüdülés néha egy kis könnyed humorral átitatott örömzene.
Persze nem mondom, jól esik néha egy kis kesergés a világ összeesküvésein (azt hiszem, ebben mi magyarok, profik vagyunk) és a sok Cseh Tamás csak adja alánk a lovat, de hát azért mégiscsak más, ha egy jó kis kenuval és röhögve megyünk lelkünk legmélyebb bugyraiba.
Amikor hallgatóságként elkezdtem ismerkedni a Mocsok 1 Kölykök nevű formációval, az első gondolatom az volt: ezek nem normálisak. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem: ezek tényleg nem normálisak.
Persze nem arra célzok, hogy félkegyelműek gyülekezete lenne a banda. A köztudatba egyre inkább beszivárgó, alapvetően rockkos alterpop vonalat képviselő csapatról, ha valaki alapinfókat szeretne kapni, google is your friend, jó pár fórumon bemutatkoztak már az urak (pölö itt). Amiért viszont kiemelném őket, az a töménytelen hülyeség, ami folyamatosan esik ki a szájukból. Hűen tükrözi ezt az alább olvasható villáminterjú is:
PHR: Ha választani kellene valami kétkezi szakmát, mi lennél?
Kristóf: Dobos! Az eléggé kétkezi, sőt kétlábi is...
LeMon: Beállnék Őfelsége titkosszolgálatába.
Ádám: Pék.
Geri: Hímringyó.
Tomi: Étterem kritikus!
PHR: Ha találkoznál Batmannel, mit kérdeznél tőle / mit mondanál neki?
Kristóf: Tud-e kölcsön adni?
LeMon: Szeretsz?
Ádám: Cuki a rucid! Kérem a kocsikulcsot!
Geri: Táncolnál az ördöggel a sápadt holdfénynél? Ugye tudod, hogy Ironman kisujjal hazab_sz?
Tomi: Ez a gyerek meg nem normális.
PHR: Zenei teljesítményed mely aspektusára vagy a legbüszkébb?
Kristóf: A hamarosan megjelenő második lemezünkre.
LeMon: Még nem értem el az aspektus szintjét.
Ádám: Húrozás.
Geri: Remekül dülöngélek.
Tomi: Gerinek hívják.
PHR: Mi az, amit még soha nem kérdeztek meg a zenekartól, pedig érdemes lett volna?
Kristóf: De ki az a LeMon?
LeMon: Adjak nektek sok pénzt hejj?
Ádám: Honnan név?
Geri: Hallottátok már az Isteni Örömhírt?
Tomi: Ti tényleg ugyanazt eszitek, mint mi?
Szóval, hallgassátok őket (külön figyelmetekbe ajánlom az MR2 Akusztik koncert utolsó dalát - sajnos youtubeon nincs fent, így direkt linket nem tudok hozzá). Remélhetőleg az öt lökött épp készülőben lévő második lemeze sem lesz kevésbé kölykös. Mert egy kis bolondság mindig kell.
A zenekar tagjai:
Pulius Tamás: ének, zongora
Csekő Ádám: gitár
LeMon: basszusgitár
Molnár Kristóf: dob
Horváth "Mocsok" Geri Ambrus: szintik
Gondoltam, legyen most az éter egy kis punkrock-é, szóljon a The Millenium Hippies, aztán ahogy elkezdtem válogatni a számokat, rájöttem, hogy ők sem az a banda, amit olyan egyszerűen be lehet sorolni egy műfaj skatulyás dobozába.
Annak idején az első hallgatáskor a legszembetűnőbb a rendszer hiánya volt. Nem tudom megfogalmazni, milyen rendszer, elvégre van a számoknak eleje, vége, üteme meg minden, de valahogy mégis... aztán rájöttem, hogy ez is amolyan "az a koncepció, hogy nincs koncepció" típusú létforma, ill. ahol lehet, szembe mennek minden megszokott dolognak. Mi sem reprezentálja ezt jobban, hogy a csapat Facebook oldalán a cover fotó közepén a menedzser guggol...
Innentől kezdve helyből esélytelen megpróbálnom a integrált stílusok teljes skáláját meghatározni. Van itt pop, rock, punk, funk, jazz, blues, reggae, meg minden, amit akartok. Mint egy szabályozás nélküli folyó, csak hömpölyög összevissza a zene, hol ilyen, hol olyan. És pont ezért szeretjük.
A 2009 óta működő banda (Tóth Dávid - ének, gitár, Kertész Dávid - gitár, Kovács András - basszus, Tóth Gábor - dob) első lemeze ingyenesen letölthető a Facebookról, tehát bárki számára elérhető az Ultimate Spritual Erection élménye...
A Pannon HúRock meglehetősen zsenge hajtás még az interneten fellelhető blogok erdejében, de máris rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, amit ezúton is köszönök!
A minap a Rádió Pozitív újonnan induló műsora, a Pikk 2 vendége lehettem, ahol beszélgettünk zenéről, a blogról, beszorultunk Bruce Willissel egy liftbe, és még sok egyéb. Aki lemaradt a műsorról, ne búslakodjon, utólag is meghallgathatja
"Becsüld meg a kezdőt - ő semmi, de még minden lehet."
/Forbáth Imre/
Hogy is volt? Kerestem valami számnak a cover verzióját, aztán elkattintottam valahova, onnan meg megintcsak valahova, és egyszercsak megtaláltam ennek a lánynak a videóját. És ott ragadtam.
Gruber Zsanett olyan, mint egy dalospacsirta a kalitkában. Egy netablakos kalitkában. A világot jelentő deszkák a gurulós szék, a refektor pedig a monitor fénye. De mindegy is, mert ahogy a videó elindul, és hallgatom, már én sem a szobámban vagyok a kanapén elnyúlva, hanem valahol egészen máshol. Lélekben már egy kis kocsmában ülök, egy pohár borral a kezemben, és a sarokban lévő emelvényen ő játszik a félhomályban.
Ahogyan ő maga is fogalmaz, ez amolyan "forget about everything else" típusú zene. A 19 éves Gruber főként alternatív, jazz, funky és reggae vonalakról építkezik, és próbálja saját magán átfűzni azokat. Most még többségében feldolgozásokat lehet tőle találni, de az itt beszúrt dalok saját szerzemények, ill. várhatóan ősz végére már az 5 számból álló demo felvétele is megjelenik.
Mindezek után már csak arra voltam kíváncsi, vajon milyen egy Gruber Zsanett live kocert, és mint kiderült, az eddig szobaszínpadi palánta néhány napon belül, július 11-én debütál a nagyérdemű előtt a Rézmál Kávézóban. Érdemes lesz meghallgatni, van egy olyan érzésem, hogy fogunk még vele nagyobb színpadokon találkozni.
A Kesh nagysikerű Mizu feldolgozását azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnom, és őszintén szólva, nem is szeretném. A többi számra viszont érdemes odafigyelni. A 2009-ben alakult banda a korábban már említett Kocsis Bencével az élen a pop és az alternatív zene határmezsgyéjén lavírozik - meglehetősen ügyesen.
A számok egyszerűek, könnyen emészthetőek, de szövegcentrikusak, ami nagy pluszpont.
Az eredetileg srác-zenekarhoz (Kocsis Bence - ének, Hegedűs Ádám - billentyűk, Öllős Dávid - gitár, Egei Tamás - basszus, Békássy Péter - dob) később csatlakozott Herrer Sára, első körben vokalistaként, majd a már említett robbanás óra egyre inkább előtérbe került. Azt hiszem, ennek kb. annyian örülnek, mint ahányan nem. Én nem állnék egyik szélsőséges oldalra sem, szerintem Herrernek nagyon szép hangja van, de kissé szintetikus. Vokálként remekül támasztja alá Kocsist, de fordítva valahogy ez nem működik.
A másik érdekes kérdés, ami felmerül a banda esetében (és felteszem, nem én vagyok az egyetlen, akiben ez felötlött), hogy hova tovább, és le tudják-e vetkőzni ezt a skatulyát. Alapvetően jól vették a kanyart, hiszen koncert koncert hátán, azonban az azóta született számokból (pl. ebből) érződik némi erőltetés, amolyan "namostgyorsancsináljunkvalamitmertfigyelnekránk". Ami érthető is, de a kapkodásban valami összetevő kimaradt a képletből, az ami eddig megfogott.
A régi számok azonban teljesen rendben vannak, még ha egy tapasztalt hangmérnök vagy kritikus szét is szedné őket, legalább van bennük gondolat, élet, zeneszeretet, vagy mindenki nevezze annak, aminek akarja.
A következő albumnál pedig remélem, hogy kicsit visszanyúlnak az eredeti vonalra, mert nem feltétlen az egyszerűbb a jobb.
Kevés koncertet bánok még hónapokkal később is, hogy kihagytam, de ez mindenképpen közéjük tartozik.
2011-ben Havasi Balázs zongoraművész, és Endi, a Hooligans dobosa egy egészen különleges koncertprogramot állított össze Drums And Piano Project néven.
Szerencsére, akik hozzám hasonlóan lemaradtak, azoknak sem kell feltétlen kimaradni a teljes élményből: a koncertfelvétel már megjelent DVD-n, valamint a TeCső-adta lehetőségek is határtalanok, hála a lelkes feltöltőknek.
A teljes váz csupán a címben is szereplő két hangszerre épül: dob és zongora. A zene két alapeszköze gyönyörűen egybeolvad, és a hallgatónak a legkisebb hiányérzete sincs, sőt... Havasi és Endi virtuozitása tökéletesen betölti a rendelkezésre álló teret. Csupaszon, egyszerűen, de mégis hihetetlen zsenialitással.
Ahogy hallgatom a felvételeket, egyre csak az jár az eszemben, hogy miért vagyunk mi annyira rákattanva Yann Tiersenre meg Yirumára, amikor a földijeink ilyeneket művelnek?
Annál, amikor takarítás közben rég elfeledett és elveszettnek hitt kincsekre bukkan az ember, csak az a jobb, ha addig ismeretlen dolgokat talál... Valahogy így jártam én is, amikor az otthoni káosz felszámolására tett kísérlet közben az MR2 Akusztikot hallgatva először "találkoztam" Marge-ékkal. Az itt bemutatott verzió ugyan különbözik az albumon található hangzásvilágtól, de amit a koncerten a Farkas testvérek (Farkas Bálint - basszus, Farkas Izsák - hegedű, Farkas Áron - cselló... legalábbis gondolom, hogy testvérek, ennyi Farkas csak nem torlódik fel magától egy helyen...), szóval amit a Farkasék műveltek, zseniális volt. Már az intro megfogott:
Természetesen le is vadásztam rögtön az albumot (ami egyébként ingyen letölthető innen), és bevallom, kicsit furcsa volt az akusztik verzió után meghallgatni. Érdekes vegyítése a trip-hop-nak, jazz-nek és a popnak. Mészáros Zsuzsa énekesnőnek egészen jellegzetes hangja van, amely gyönyörűen meglágyítja a trip-hop durvaságát. Annak ellenére azonban, hogy izgalmasan vegyítik ezeket a műfajokat, számomra kissé darabosnak tűnik a zene, valahogy nincs összeérve. Az első ismerekedés után azt goldoltam, hogy az irány jó, csináljanak még 2-3 ilyen albumot, és ha belejönnek, jó lesz. Úgy tűnik, rajta vannak az ügyön: idén őszre várható a következő Marge album.
Őszintén szólva, remélem, a következőn több magyar felvétel lesz, az első "And" c. lemezre csupán egy fért rá, ez azonban sokkal jobban passzol Mészáros hangjához.
A zenekar tagjai:
Mészáros Zsuzsanna - ének
Farkas Áron - basszus
Kardos Dániel - gitár
Szánthó Zsuzsanna - zongora
Gulyás Kristóf - dob
Van egy csapat ember (felteszem baráti kör), ahol mindenki keresztbe-kasul játszik mindenféle bandákban, de bármilyen variációban álljanak össze, valami fonalat nagyon elkaptak. Az egyik ilyen formáció a sok közül a Metrosection. (Ígérem, majd még írok a többiről is).
A 2005-ben alakult zenekar frontembere a mára "Kesh-Bencévé" avanzsálódott Kocsis Bence, Havai Gábor gitározik, Simon Ádám a basszusgitáros, Koszti Márk pedig a dobok mögött ül. Vagyis ülne, ha nem lenne épp kómában a csapat. Természetesen nem esett a fejükre egy zongora, csupán az egyéb projektek miatt sajnos jegelték ezt a felállást.
Pedig a kezdeti években meglehetősen termékeny volt a csapat, 4 albumot nyomtak ki magukból (Present is Mine EP, 2007, Hiányzik a Városnak a Csend, LP, 2008, Butcher's Soul EP, 2008, Swimming In New Days LP 2010). Egy időben még a Petőfin is el lehetett kapni egy-egy számukat, de sajnos a felfelé ívelő pálya a korábban már említett indokok miatt megtorpant.
Csak annyit tudok mondani, kár értük, mert a brit alter vonalra hajazó csapat magyar és angol nyelvű dalai egyaránt megállják a helyüket. Minden esetre remélem, hogy mehetünk még majd valamikor Metrosection koncertre.
Bár Szabó Balázs Bandája nem épp a no-name kategória, úgy gondoltam, mégiscsak megérdemlik a kezdő bejegyzés jogát, tekintve, hogy az ő koncertjükön kapott el az ihlet és a blogírhatnék.
Szabó Balázsra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szűklátókörű. Az alapvetően népzenei gyökerekből merítkező művész rengeteg műfajt és stílust kever, kvázi világokat mixel össze. Elsőként Fankadelivel közösen kerültek nagyobb nyilvánosság elé, a Suhancos nevű formáció keretein belül ötvözték a hip-hoppot a népzenével. A 2005-ben alakult banda azonban 4 évvel később politikai és egyéb nézetkülönbségek következtében elvérzett.
Szabó számára ez hozta el annak lehetőségét, hogy önálló zenekara legyen, és 2009-ben megalakult a Szabó Balázs Bandája. A stíluskeverés megmaradt, bár folk vonal sokkal erősebb lett, és a rappelés helyét némi poppos vonal vette át, egy csipetnyi jazz-el és funky-val megspékelve. Ami pedig így létrejött, azok számára is emészthetővé varázsolta a népzenét, akiknek egyébként emelt dózisban nem annyira bírja a gyomra.
Az eredeti felállásban ( Szabó Balázs, Rostás Ottó, Fekete Dezső, Szegedi Attila, Inoka Győző) két album jelent meg: Megcsalogatók (2010) és az Átjárók (2011). Majd 2012 év elején éles váltás történt: Szabó az összes zenekari tagját lecserélte, mondván, nagyon más elképzeléseik voltak a további munkát illetően. De ez nem jelentette a zenekar végét, 4 hónap alatt teljesen új felállással (Földes Gábor - nagybőgő, basszusgitár, Harangozó Sebestyén - gitár, ének, G. Szabó Hunor - dob, Ölveti Mátyás - cselló) betanulák a teljes repertoárt, és neki is vágtak a fesztivál-szezonnak.
Azt kell mondjam, a váltás jól sikerült, a minapi koncertet hallgatva meg sem fordult a fejemben, hogy egy néhány hónapja összerakott felállást látok, teljes volt az összhang a színpadon.
Kicsit sajnálom a régieket, hogy kikerültek a zenekarból. Egyes írások szerint a kiesett tagok együtt maradtak, és Lexebb névvel folytatják a munkát, ezen kívül azonban még nincs róluk hír.
Összegezve, Szabó Balázs Bandáját a kalocsaiba bújt Nicole Kidmanhez tudnám hasonlítani. Ötvözete egy régi és új világnak, tökéletes példa arra, hogy attól, hogy valami tradícionláis, még simán lehet menő.
"...és látom, neked is csak a fagolyók
nőnek a szemeid helyén,
és te se veszel észre mást,
csak, ami eléd táncol és ordít..."
/Hiperkarma/
És tényleg. Mennyivel kényelmesebb csak azt megenni, amit elénk tolnak... Ezt az ideológiát minden területre ráültethetnénk, teletűzdelve olyan hangzatos és divatos kifejezésekkel, mint "fogyasztói társadalom", meg "globalizáció", meg "tömegmanipuláció", és még sorolhatnám. De ahelyett, hogy belemennénk mindenféle szociológiai és filozófiai problémakörök boncolásába, szögezzük le: ez itt egy zenei blog. Mégpedig arra hivatott, hogy bemutassa a hazai zenekarokat: nem, nem azokat, akik a csapból folynak, hanem a bandákat, akik igényes, jó zenét játszanak, és fellelhetőek bármelyik kiskocsmában kedd esténként, csak keresni kell őket... Mert tele van ez a kis ország csupa kreatív és tehetséges zenésszel,akire érdemes odafigyelni. Persze, ha megtaláljuk őket.
Természetesen lehet, hogy egy-két ismertebb figura is becsúszik a bejegyzések közé, a lényeg, hogy igazi, helyben termelt, hazai, jó zene legyen.
