What's up, Indigó utca? - Interjú Kovács Pistával

Újabb, lelkemnek kedves csapatot mutatnék be, az Indigó utca története 2007 óta végtelen. Kovács Pistával, a zenekar frontemberével beszélgettem.

PHR: Az utóbbi hónapokban kicsit nagyobb volt a csend a zenekar körül. Én ott ragadtam le, hogy voltak nálatok tagcserék tavaly. Hogy volt ez?

KP: 2012. decemberéről beszélünk.

Az eredeti felállás 2007-től kezdve úgy volt, hogy volt a Kovács Pista és senki más. Amikor a Petőfi Rádióba bevittem a Pont, pont, pont c. dalunkat, elkezdték játszani, és első helyen nyitott a Petőfi listáján, aztán jött a meghívás az MR2 Akusztikba. Konkrétan két hetünk volt arra, hogy összerakjunk egy élő zenekaros koncertet, mert hát nem akartam egy szál gitárral menni. Régen utcazenéltem együtt a Kungl Matyival, aki cajonon ütötte mellettem a történetet, ill. Roza Tamás jött, akkor még gitárosként, aztán billentyűs lett. Basszusgitárost is keríteni kellett, aki Szeifert Bálint lett (Muriel, Byealex). Tamás és Bálint gondolták úgy, hogy 2012 decemberétől nem folytatja velünk a dolgot, mert picit más vizekre szeretnének evezni. Ezután megkerestem Gyalus Márkot, aki most is a szólógitárosunk (anno Hiperkarma tribute duót csináltunk ketten Székesfehérváron), ill. Kneifel Imit, aki Fehérvárról jár fel, hogy együtt dolgozhassunk.

A csend amit említettél nem azért van, mert elaludtunk, hanem dolgoztunk. Ha egy zenekar életében megtörténik, hogy gyakorlatilag a fele kiszáll, akkor majdnem a nulláról kell  újraépíteni. A Külvilág vagy te volt 2012-ben az utolsó dal, amit azzal a formációval rögzítettünk. Sok mindent újraértelmeztünk. Szóval, nem azért volt mert csend, mert eltűntünk, a zenekar létezik. 4 koncertünk volt azóta, de nem is baj, legalább belénk rögzültek a változtatások.

Őszintén szólva, amikor Bálint meg Tomi kiszálltak, kicsit bepánikoltam, hogy most mi lesz, gitárt is alig volt kedvem ragadni, nem akartam egymagam egy szál gitárral játszani. De megérte a hosszas munka. Bár csendnek tűnhet, de mi elég hangosan dolgoztunk.

Legrosszabb esetben májusban szeretnénk egy 5 számos kislemezt kihozni, ami egy ingyen letölthetős dolog lesz. Írtunk 8 új dalt, ebből egyelőre csak ötöt veszünk fel, ebből az egyik egy korábbi dalunk továbbgondolt verziója. Konkrétat nem mondok, majd meghallja mindenki. De bátrabban használjuk az effekteket. Annál, amit megszoktak az emberek a Kitalálomnál vagy a Pont pont pont-nál, hangyányit erőteljesebb, tökösebb, zúzósabb lesz. Nekem nagyon jót tett, hogy ennyit foglalkoztunk ezekkel a számokkal.

Szóval akkor már ez a 8 szám kész állapotban van.

Így van, ha lesz koncertünk, ezeket már játszani is fogjuk. Elővettem régebbi dalokat is, azokat, amikkel nem voltam annyira megelégedve, ezek is kaptak egy új töltetet, picit tempósabbak, tökösebbek lettek.

Azt már tavaly ilyenkor is lehetett olvasni, hogy Fluor saját zenekarral szeretne előrukkolni. Ebben ti mennyire vagytok benne, vagy ez inkább az ő saját projektje?

Ez az ő külön projektje. De ő része az Indigó utcának. Nagyon sokan beskatulyázzák, holott csak meg kell hallgatni azokat a számokat, amiket mi együtt írtunk. Fluor a legőszintébb ember, akit valaha ismertem, és az egyetlen olyan ember az én kis világomban, akivel soha egy szóváltás, vagy vita nem volt, mindent meg tudtunk beszélni.

Abban a 8 számban ő mennyire van benne?

Minimum kettőben benne van. Lesz egy szám, amit már megírtunk, csak még nem vettük fel, az a címe, hogy Másmilyen, és hát az igencsak másmilyen lesz...

Lényegében mindenki hozzárendeli az Indigó utcát Tomihoz, de szerencsére nem jönnek azzal, hogy mi az ő hátán kapaszkodtunk volna fel. A Pont, pont, pont hamarabb ment a rádióban, mint ahogy a Mizu kijött. Emlékszem, pont aznap forgatták rá klippet, amikor mi az Akusztikban voltunk, onnan rohant Tomika.

Mik a tervek a jövőre nézve?

Sok sok koncert. Reméljük, idén is eljutunk azokra a fesztiválokra, amiken tavaly ott voltunk, pl. a Standra, vagy a Voltra. Ill., hogy még termékenyebb lesz ez az év. De nem az a célunk, hogy ott legyünk a csúcsok csúcsán, ha már két ember eljön, az is közösség, és le kell nyomni a bulit. Szerencsére azért ennél többen járnak. Tele vagyunk tervekkel, szeretnénk majd videoklippet, ill. online elérhetővé tenni a kislemezt. Azt gondolom, hogy egy olyan világban élünk, ahol mostmár az internet a fő média, és Lovasi szavaival élve „nekem összejöhet még”.

Merry-Go-Round - Egy körrel lentebb, mint kéne

Következzék a sorban egy akusztikus duó: a Merry-Go-Round. Egy problémám van csak velük: hogy valóban a sorban állnak, ahelyett, hogy kilépnének onnan és mennének arra, amerre nekik tetszik.

A formáció friss is meg nem is: hivatalosan idén alakult, azonban a páros (Hajdú Anett - ének, Bokor Ádám - gitár) nem most kezdett el közösen zenélni, mindketten a Gigmaker nevű csapat tagjai. Akár írhatnék amúgy róluk is... a legelső találkozásom a bandával sok mindent elárul róluk: a Dürerben volt valami nagyobb hepaj, és épp egy másik koncertre akartam menni, amikor meghallottam a folyosóról őket játszani. Olyan jó funky-s, laza enegiával tolták az egészet, hogy a végén ott ragadtam.

Na de maradjunk most inkább a duónál. Hogy halljátok is, miről beszélek:

Néhány hete volt szerencsém meglesni egy koncertjüket, nagyon jó hangulatot varázsoltak a kiskocsmába (bár hozzá kell tennem, javarészt ismerősökből állt a hallgatóság). Hajdúnak gyönyörű hangja van, Bokor pedig nem csak a 6 húrral, hanem a looperrel is ügyesen bánik, úgyhogy nem volt unalmas a koncert.

Aki kedvet kapott hozzájuk, következő bulit egyelőre nem tudok ajánlani, ugyanis fogták magukat és úgy döntöttek, a nyáron inkább a ciprusi népet boldogítják mindenféle muzsikával.

Viszont őszintén remélem, hogy ha hazajönnek, elkezdenek végre saját dalokat írni... Merthogy erre próbáltam utalni ezzel a kezdeti sorbanállós dologgal. Csak néhány szám látott még napvilágot az ő nevük alatt, és úgy tűnik, egyelőre jobban priorizálják a feldolgozásokat. Pedig ezek mennyivel sokkal királyabbak? Nem? De.

A 8-as stúdió másik sarka - ZeropozitivE interjú

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésemben ömlengtem egy sort, január végén a ZeropozitivE bevette a 8-as stúdiót egy Akusztik koncertfelvétel erejéig. Hogy a sztori teljes legyen, Kabai Márkkal, az együttes énekesével beszélgettem, ők hogy érezték magukat, meg úgy egyébként is.

Hogy vagy mostanság?

Beteg voltam most, de egyébként jól. Várom a tavaszt.

Annak apropóján ültünk össze, hogy január végén voltatok az MR2 Akusztik stúdiófelvételén. Hogyan jött a lehetőség? Mennyire volt nehéz felkészülni?

Régóta kopogtattam már a Rádió ajtaján. A zenekart 2008-tól datálhatjuk, de ami jelentős előrelépés, az tavalyra tehető, amikor megjelent egy 4 számos kislemez. Többször jártam a Petőfiben a dalokkal, próbálkoztam, hogy hallgassák meg, de sajnos nem jártam sikerrel. Aztán sikerült az Akusztik szervezőgárdájával felvenni a kapcsolatot, és nagyjából ennyi.

Nehéz volt felkészülni, mert elég kevés időnk volt. Novemberben tudtuk meg, hogy mehetünk, és januárban volt a stúdiófelvétel. A bandából többen is egyetemre járnak, és még jócskán benne voltunk a vizsgaidőszakban – a vendégzongoristánk például aznap még szigorlatozott belgyógyászatból. Át kellett hangszerelnünk az összes számunkat, ezért volt időigényes az előkészületi folyamat, nem akartuk összecsapni, ha már egy országos rádióban játszatunk. De végül csak abszolváltuk valahogy.

A felvételen hogy éreztétek magatokat?

A körülmények nagyon meglepőek voltak. Mindenki azt mondja, hogy a 8-as stúdióban egy karót érzel a torkodban. Nem az a tipikus koncerthangulat, és ez egy vissza nem térő alkalom a legtöbb zenekar életében, hogy itt játszat. 30 főt hívhattunk meg a felvételre, de el is mondták nekünk előtte, hogy ne nagyon foglalkozzunk a közönséggel, ez elsősorban egy stúdiófelvétel, nem koncert. Csak ehhez meg nem nagyon tudtam, hogy hogy álljak hozzá, hogy teljesen zárjam ki azt, hogy vannak itt emberek, vagy valamennyire foglalkozzak velük, nehéz volt megtalálni ebben az egyensúlyt.

Amivel picit bajban voltunk, hogy netto 58 percet kellett zenélnünk. Egyrészt nem volt elég időnk arra, hogy a sajátjainkból ennyit áthangszereljünk, úgyhogy inkább feldolgozásokhoz nyúltunk, ill. én még 58 percet még nem énekeltem egyhuzamban. A koncertjeink nagyjából háromnegyed órásak szoktak lenni, felvezetéssel, mindennel együtt. Szóval, ettől egy kicsit tartottam, hogy hogyan fogom bírni technikailag.

Mik voltak feldolgozások?

Incubus egyértelmű volt, őket nagyon szeretjük és nagy hatással voltak ránk, úgyhogy tőlük játszottunk 3 számot. A Kings of Leon – Use Somebody egy utolsó pillanatos választás volt, ill. kellett kötelezően egy magyart is, ez Kowalsky meg a Vega – Ennyi csak c. száma lett. Nem nagyon hallgatunk magyar előadókat, de ez a szám rengeteget szólt a régi próbatermünkben, ami gyakorlatilag egy közösségi házként üzemelt, amíg le nem bontották. Úgyhogy ehhez a dalhoz sok kedves emlék fűződik.

Mostmár eltelt másfél hónap a felvétel óta, le is adták már a Rádióban. Változott ennek fényében a rálátásod?

Legalább plusz két hónap felkészülési idő jó lett volna. Az nagy tanulság, hogy kell venni új hangfalakat a próbaterembe, mert ahogy megszólalt az egész a stúdióban, elég nagy sokkhatás volt. Szóval, érdemes olyan körülményeket teremteni, hogy aztán egy ilyen helyen ne lepődj meg.

Én nagyon maximalista és a végtelenségig önkritizáló személyiség vagyok, úgyhogy kb. a sírás kerülgetett, amikor végighallgattam a koncertet a rádióból, de persze más nekem végighallgatni, meg más egy laikusnak. Amúgy vannak benne számomra is értékelhető momentumok, egy pár darab. De érdekes egyébként, hogy ami fent van már neten a Rádió honlapján, sokkal jobb minőségű.

Milyen visszajelzések érkeztek az adás után?

Jött plusz 15 lájk a Facebookon.

De nem is nagyon vártam tőle semmit. Mi elég ismeretlen zenekar vagyunk még. De ez általában így is van, nem sokan számíthatnak ettől nagy előreugrásra.

Annyit vártam ettől az egésztől, hogy hátha mostmár elkezdik játszani a számainkat, de sajnos nem kaptam pozitív választ.

Nincs egyszerű dolgunk, mert nem mainstream zenét játszunk, nem is annyira egyszerűek a dalok, viszont ezekből nem szeretnénk engedni. Kicsit mostohagyerekek vagyunk a hazai zenei piacon, de nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokat kötni.

És most hova tovább?

Zenélünk tovább. Jelenleg gitárost keresünk, de ezt leszámítva dolgozunk tovább, és reméljük, hogy a zenénk egyszer célba ér. Jó volt ez az Akusztik, de mi rock koncertet szeretünk adni, úgyhogy most tervezünk is egy pár fellépést. Tavaly volt egy nagyon jó bulink Hűvösvölgyben az erdőben, idén is szeretnénk valami ilyesmit. Ill. örülnénk, ha egy-két fesztiválra is el tudnánk jutni. Néhány új dalt is tervezünk felvenni, klippet hozzá, stb. Ha ezek összejönnek idén, akkor már jók vagyunk.

Legközelebb március 29-én leszünk hallhatóak az Iskolában.

Zarándoklat a 8-as stúdióba

- avagy egy zenefüggő Mekkája - 

Vigyázat! Az alábbi bejegyzés helyenként csöpögős mondatokat, kifejezéseket tartalmazhat, a monitorból  esetlegesen kifolyó nyálmennyiségért felelősséget nem vállalunk. Megértésüket köszönjük.

Bármilyen elcsépelt is a kifejezés, de igaz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. A közhelyekben pedig az a csodálatos, hogy hiába tudja az ember betéve az összeset, mégis óriási élmény tud lenni, amikor meg is érti valamelyiket. Szóval, ezzel a kis filozófiai intróval arra akartam kilyukadni, hogy utazhat az ember a világ másik végére is, a legjobb dolgok úgyis itthon történnek. 

Velem legalábbis mindenképp, hiszen csak itt van nekünk ilyenünk, hogy MR2. Sokan sokféleképpen szidhatják a Rádió működését, repertoárát, stb., de az, ahogy néhány évvel ezelőtt képes volt alapjaiban átalakulni, és a haza alternatív zenei világ bástyakövévé válni, azt hiszem, az adó vitathatatlan érdeme. Csak úgy, mint az MR2 Akusztik c. műsor, amely kezdetben a magyar underground krémjének műhelye volt, majd (mivel előbb-utóbb elfogytak a nagyágyúk), a feltörekvő új nemzedék belépőjévé vált a "nagyok" közé. Ezzel a műsor színvonala nem csökkent, hiszen a tehetség és a népszerűség nem feltétlen egyenesen arányosak. 

Mint mániákus gyöngyszemvadász, örül a lelkem, ha azt látom, hogy azokat a kincseket, amiket már én is kibogarásztam magamnak a fű tövéből, más is észreveszi, úgy, ahogy jelen esetben a ZeropozitivE kapott lehetőséget, hogy az MR2 Akusztikban bemutatkozzon. Amikor erről értesültem, azonnal felcsillant a szemem és emelkedett pulzussal, izgatottan kerestem meg a bandát, engedjék meg, had' vegyek részt a stúdiófelvételen. A srácok pedig (várakozásaimat felülmúva) rábólintottak: "Jól van, gyere." 

Ahogy tegnap baktattam a Bródy Sándor u. fele, olyan görcsben volt a gyomrom, mintha nekem kellene koncertet adnom. Nem tudtam elhinni, hogy - még ha "csak" hallgatóságként is, de - beléphetek a hazai alter zenei élet szentélyébe. A Rádió székházában már a folyosón haladva is azt éreztem, hogy minden lépéssel az itthoni médiatörténelem atomjaiba harapok, de az igazi katarzis természetesen akkor jött, mikor megérkeztünk "a" kultikus 8-as stúdióhoz. Valószínű csak a tudat részegített meg, hogy abban a teremben állok, ahol  előttem annyi "Mester" járt, ott hagyva magából egy-egy apró eszenciát, mert esküszöm, még a levegő is sűrűbb volt a teremben. Azt hiszem, ezt mindenki érezte valamilyen szinten, mert az érkező barátok és hozzátartozók is csak tiszteletteljesen suttogtak, míg vártunk. Majd helyet foglalt a banda is, és kezdetét vette a felvétel.

Nem vagyok nagy technikai szakértő, így fogalmam sincs, milyen hangrendszereket használnak a stúdióban, de ahogy az első akkordok megszólaltak, erősen, élesen, tisztán - gáz/nem gáz - a könnyem is kicsordult. A pillangó-effektus (miszerint egy lepke szárnycsapása is okozhat hurrikánt a világ másik végén) e csöpp kis univerzumban, ami a teremben keletkezett hirtelen, hatványozottan volt érvényes. Egyetlen apró hang, rezdülés sem sikkadt el, és a srácokon lehetett is látni, hogy iszonyatosan koncentrálnak minden finomságra, hogy minden a helyén legyen. 

A ZeropozitivE koncertekről megszokott brit alternatív pop-rock hangzásból ezúttal kikerült a zúzda szekció (ami egyébként a számok hivatalos verzióin sem annyira érződik), így maradt egy érzelmes, melodikus melankólia - már ami a kezdést illeti.  Később aztán ebben a visszafogott verzióban is fel tudtak pörögni a fiúk, de minden szám bizonyította, hogy nem ok nélkül vannak itt. Örültem, hogy az én örök szerelmem, a zongora is kapott vendégszerepet az egyébként gitáralapú nótákban, remekül illett a koncepcióba. Idővel a hangulat is oldottabb lett, aztán mire kettőt pislogtunk, már véget is ért a felvétel. Jobban nem is mennék bele az elemzésbe, egyszerűbb lesz majd meghallgatni a műsort. Érdemes.

A fenti, suta mondatokba foglalt gondolatokat egészen nyugodtan lehet nyálasnak, naivnak, idealistának titulálni, picit szakavatottabb szemmel talán annak hatnak, de mindezt vállalom. Sőt. 

A ZeropozitivE-nak pedig nem tudok elég hálás lenni, hogy csatlakozhattam ehhez az óriási élményhez.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves Olvasók, de én rémesen kíváncsi vagyok a másik oldalra is, úgyhogy a következő bejegyzésben a bandával olvashattok egy interjút, ők hogyan élték meg ezt a koncertfelvételt.

Folyt. köv.!