Amikor megtaláltam ezt a zenekart, az első gondolatom az volt: "hogy nem ismertem én őket eddig???" Nagyon jól összerakott rockzenéről van szó, az a fajta, amire az ember akaratlanul is összeráncolja az orrát, ha hallgatja (jó, lehet nem mindenki, nálam ez az indikátor a libabőr mellett a jó zenére).
Aztán most eszembe jutott: hogyhogy nem írtam még róluk??? Valahogy elfelejtettem. Na mindegy, most pótolom.
Ahogy utánaolvasgattam a srácoknak, egy nagyon tudatosan összerakott, és törekvő banda képe alakult ki bennem. Megalakulás után nem sokkal indultak is a 2013-as Talentometer versenyen, amit meg is nyertek (ilyen mikrofonlenyeléssel nem is csodálom), kinyomtak egy albumot (aminek a producere a fenti videóban is hallható Németh Juci), és most úgy döntöttek, nem is szaroznak tovább, keblükre veszik egész Európát.
Mielőtt útnak indulnak, muzsikálnak még egyet az R33-ban febuár 25-én. Sztem érdemes lesz elcsípni őket, ki tudja, mire hazaérnek, szóba állnak-e még velünk... :)
Tegnap volt szerencsém kamikaze trippel leugrani a VOLTra (kamikaze trip= buli hajnalig, majd a reggeli vonattal haza), és ha már így alakult, mesélek is róla.
Elég hatékonyak voltunk, már ami a koncertlátogatásokat illeti, hetet sikerült majdnem teljesen végig nézni, jobbnál jobb előadókkal, valóságos zenei orgia volt füleimnek. Egy nap alatt kétszer is szerelmes lettem, első körben Sárközy Fanniba, a Mrs. Columbo billentyűsébe. Rögtön a bejáratnál lévő színpadon játszottak amikor megérkeztünk, és nem is jutottam tovább, amíg abba nem hagyták. Bevallom, többször beleakadtam már a Mrs. Columboba, de a névválasztás valahogy soha nem ingerelt arra, hogy utána nézzek, kik ezek és mit csinálnak. A Galambos Dorina vezette csapat jobbára feldolgozásokat játszik, jazzes átiratban, és ezt valami fergetegesen jól csinálják. Érdekes módon a saját számok annyira nem átütőek, az átiratokban valahogy több ötlet van, a zongora jazz szólók elementáris szerepével.
Íme egy kis ízelítő (bár a klippért egy nagy fekete pont jár, elég tré, hogy szerencsétlen Sárközyt leültetik egy zongora elé, miközben a számban sokkal dominánsabb a hammond..., legalább akkor a klip erejéig szereztek volna egyet.)
És ha már Hammond Orgona...
Miután leróttuk kötelező tiszteletkörünket a Supernem koncerten (egyike azon csapatoknak, akiket soha életemben nem hallgattam önszántamból, és mégis minden számukat ismerem a koncerten), szóval, miután vége lett, átbattyogtunk az MR2 színpadhoz, hogy meglessük a Kéknyulat, mivel halvány segéd fogalmunk sem volt, hogy kik. Ahogy átértünk, azért találtam "ismerős" arcot a színpadon: tavaly láttam egy nagyon érdekes interjút Premecz Mátyással, aki a Hammond Orgona történetéről, működéséről mesélt, és lám, most ott játszott rajta! Három perc alatt belezúgtam az egész zenekarba, szőröstől bőröstől.
Az énekesek ezúttal Big Joe ill. Tóth Vera voltak, zseniális volt az egész, mindenkivel, igazi vérbeli soul koncert volt.
A harmadik zenekar, akiről akarok írni, az a Papa Roach, ill. a koncert közben született gondolataim. Számomra kissé nosztalgikus volt, mivel kb. 10 évvel ezelőtt hallgattam őket, később már nem követtem annyira és sajnos nem volt időm a koncert előtt kiművelni magam.
.
Brutálsokan voltak, mi bent álltunk a sűrűjében, és nagyon érdekes volt figyelni az embereket. Egyrészt ami az egész fesztiválra (nemcsak erre, hanem mindegyik másra) jellemző, hogy mindenki, hippi, hipszter, punk, rocker, vagy egyszerűen csak félőrült. Nincs ezzel semmi baj, csak érdekes, mennyire megvan az igényük arra, hogy pár napra kivetkőzzenek magukból. Nyilván a koncert önmagában nem hozott újat, mármint olyan volt, mint egy rendes punk rock koncert. Szinte kézzel lehetett fogni azt az iszonyat mennyiségű energiát, ami az emberekből fölszabadult a koncert közben az ugrálás, ordítás, pogózás és stage diving hatására. Az volt számomra nagyon tanulságos, hogy végig tökre figyeltek egymásra az emberek. Nem volt tolakodás, ha valaki előrébb vagy hátrébb akart menni, abban a pillanatban engedték, egy könyök sem landolt a bordáim között, pedig elkapott minket is egy-egy pogóhullám. Szóval, ezen elgondolkodtam kicsit: tetkó, piercing, meg extrém kinézet... de nem huligánok. Csak rohadtul elegük van, és le kell adni a feszültséget. Viszont feltenném a kérdést, hogy megéri magunkra szedni első körben? Bár mindenki saját sorsának kovácsa, ez valahogy mégis egy közös probléma, nem véletlen reagálunk ugyanúgy, nem véletlen, hogy ennyire keletje van a fesztiváloknak. Általánosságban pakolják ránk a kötelezettségeket, de biztos, hogy mindegyik szükséges...?
Sok minden hülyeségre szoktam poénból rávágni, de ez tényleg megérne a szociológiai tanulmányt...
Alapvetően nem szokásom számokat meg zenéket boncolgatni, ahogy a korábbi bejegyzéseimből is átjöhet, inkább összhatásra figyelek, és hogy hogy érzem magam a zene alatt. A címben szereplő formációt hallgatva valahogy mégis került egy műtős szike a kezembe, és mire észbe kaptam, már ki is beleztem fejben a számot.
Szóval, Saverne.
Sok mindent nem lehet még tudni a formációról, az előkészületek már a tavalyi évben elkezdődtek. Egyik tag sem most kezdett zenélni, és az látszik, hogy nagyon profin akarják csinálni az egészet. Jól mutatja ezt, hogy hatásos belépőként a leges legelső számot megkaptuk szőröstől-bőröstől, egy frankó kis klippel, hogy ne csak a fülünk álljon ketté, hanem a szemünk is.
Na de ez az, hogy nem teljesen áll ketté... a hangzásvilág nagyon bejön és igényesen van összerakva. A szemöldököm azonban önálló életre kel a 10. másodperc tájékán, amikor elkezdődik a rap. Értem én, hogy nem anyanyelvünk az angol, meg nem is tartom magam különösebben allergiásnak az akcentusokra, de ez annyira magyaros, hogy elvonja a figyelmem a zenéről. Ill. nem tudom, hogy utómunkálatokkal mennyire lehet segíteni az ilyesmin, de nekem a Csépai Gábor hangszíne valahogy kilóg. Főleg úgy óriási a kontraszt, ahogy aztán megszólal Kocsis Bence, teljesen egybeolvadva a hangszereléssel.
Félreértés ne essék, nem Csépaival van van bajom, ebben a számban pölö teljesen jó szerintem, csak itt most valami nem passzol.
A másik, amit kicsit hiányoltam, az a "kerítés-szaggatás". Mint azt már említettem volt, a hangzásvilágért jár egy virtuális vállveregetés a csapatnak, de csak biztatni tudom őket, hogy tekerjenek még a basszuson egy kicsit. Az ilyen zene sztem akkor jó, ha rám akar omlani a plafon, ne álljunk meg csak a repedéseknél.
Mindezeket leszámítva elég sztájler projekt lesz ez, én várom a következő számot.
Tagok:
Bakos István - sound engineer / live bass
Csépai Gábor - mc / lyrics
Kocsis Bence - songwriter / lyrics / vocals
Koszti Zsuzso (Flux) - visuals
Kővágó Dániel - producer / songwriter / guitars
Székács Dániel - dj
Vigyázat! Az alábbi bejegyzés helyenként csöpögős mondatokat, kifejezéseket tartalmazhat, a monitorból esetlegesen kifolyó nyálmennyiségért felelősséget nem vállalunk. Megértésüket köszönjük.
Bármilyen elcsépelt is a kifejezés, de igaz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. A közhelyekben pedig az a csodálatos, hogy hiába tudja az ember betéve az összeset, mégis óriási élmény tud lenni, amikor meg is érti valamelyiket. Szóval, ezzel a kis filozófiai intróval arra akartam kilyukadni, hogy utazhat az ember a világ másik végére is, a legjobb dolgok úgyis itthon történnek.
Velem legalábbis mindenképp, hiszen csak itt van nekünk ilyenünk, hogy MR2. Sokan sokféleképpen szidhatják a Rádió működését, repertoárát, stb., de az, ahogy néhány évvel ezelőtt képes volt alapjaiban átalakulni, és a haza alternatív zenei világ bástyakövévé válni, azt hiszem, az adó vitathatatlan érdeme. Csak úgy, mint az MR2 Akusztik c. műsor, amely kezdetben a magyar underground krémjének műhelye volt, majd (mivel előbb-utóbb elfogytak a nagyágyúk), a feltörekvő új nemzedék belépőjévé vált a "nagyok" közé. Ezzel a műsor színvonala nem csökkent, hiszen a tehetség és a népszerűség nem feltétlen egyenesen arányosak.
Mint mániákus gyöngyszemvadász, örül a lelkem, ha azt látom, hogy azokat a kincseket, amiket már én is kibogarásztam magamnak a fű tövéből, más is észreveszi, úgy, ahogy jelen esetben a ZeropozitivE kapott lehetőséget, hogy az MR2 Akusztikban bemutatkozzon. Amikor erről értesültem, azonnal felcsillant a szemem és emelkedett pulzussal, izgatottan kerestem meg a bandát, engedjék meg, had' vegyek részt a stúdiófelvételen. A srácok pedig (várakozásaimat felülmúva) rábólintottak: "Jól van, gyere."
Ahogy tegnap baktattam a Bródy Sándor u. fele, olyan görcsben volt a gyomrom, mintha nekem kellene koncertet adnom. Nem tudtam elhinni, hogy - még ha "csak" hallgatóságként is, de - beléphetek a hazai alter zenei élet szentélyébe. A Rádió székházában már a folyosón haladva is azt éreztem, hogy minden lépéssel az itthoni médiatörténelem atomjaiba harapok, de az igazi katarzis természetesen akkor jött, mikor megérkeztünk "a" kultikus 8-as stúdióhoz. Valószínű csak a tudat részegített meg, hogy abban a teremben állok, ahol előttem annyi "Mester" járt, ott hagyva magából egy-egy apró eszenciát, mert esküszöm, még a levegő is sűrűbb volt a teremben. Azt hiszem, ezt mindenki érezte valamilyen szinten, mert az érkező barátok és hozzátartozók is csak tiszteletteljesen suttogtak, míg vártunk. Majd helyet foglalt a banda is, és kezdetét vette a felvétel.
Nem vagyok nagy technikai szakértő, így fogalmam sincs, milyen hangrendszereket használnak a stúdióban, de ahogy az első akkordok megszólaltak, erősen, élesen, tisztán - gáz/nem gáz - a könnyem is kicsordult. A pillangó-effektus (miszerint egy lepke szárnycsapása is okozhat hurrikánt a világ másik végén) e csöpp kis univerzumban, ami a teremben keletkezett hirtelen, hatványozottan volt érvényes. Egyetlen apró hang, rezdülés sem sikkadt el, és a srácokon lehetett is látni, hogy iszonyatosan koncentrálnak minden finomságra, hogy minden a helyén legyen.
A ZeropozitivE koncertekről megszokott brit alternatív pop-rock hangzásból ezúttal kikerült a zúzda szekció (ami egyébként a számok hivatalos verzióin sem annyira érződik), így maradt egy érzelmes, melodikus melankólia - már ami a kezdést illeti. Később aztán ebben a visszafogott verzióban is fel tudtak pörögni a fiúk, de minden szám bizonyította, hogy nem ok nélkül vannak itt. Örültem, hogy az én örök szerelmem, a zongora is kapott vendégszerepet az egyébként gitáralapú nótákban, remekül illett a koncepcióba. Idővel a hangulat is oldottabb lett, aztán mire kettőt pislogtunk, már véget is ért a felvétel. Jobban nem is mennék bele az elemzésbe, egyszerűbb lesz majd meghallgatni a műsort. Érdemes.
A fenti, suta mondatokba foglalt gondolatokat egészen nyugodtan lehet nyálasnak, naivnak, idealistának titulálni, picit szakavatottabb szemmel talán annak hatnak, de mindezt vállalom. Sőt.
A ZeropozitivE-nak pedig nem tudok elég hálás lenni, hogy csatlakozhattam ehhez az óriási élményhez.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves Olvasók, de én rémesen kíváncsi vagyok a másik oldalra is, úgyhogy a következő bejegyzésben a bandával olvashattok egy interjút, ők hogyan élték meg ezt a koncertfelvételt.
Gondoltam, legyen most az éter egy kis punkrock-é, szóljon a The Millenium Hippies, aztán ahogy elkezdtem válogatni a számokat, rájöttem, hogy ők sem az a banda, amit olyan egyszerűen be lehet sorolni egy műfaj skatulyás dobozába.
Annak idején az első hallgatáskor a legszembetűnőbb a rendszer hiánya volt. Nem tudom megfogalmazni, milyen rendszer, elvégre van a számoknak eleje, vége, üteme meg minden, de valahogy mégis... aztán rájöttem, hogy ez is amolyan "az a koncepció, hogy nincs koncepció" típusú létforma, ill. ahol lehet, szembe mennek minden megszokott dolognak. Mi sem reprezentálja ezt jobban, hogy a csapat Facebook oldalán a cover fotó közepén a menedzser guggol...
Innentől kezdve helyből esélytelen megpróbálnom a integrált stílusok teljes skáláját meghatározni. Van itt pop, rock, punk, funk, jazz, blues, reggae, meg minden, amit akartok. Mint egy szabályozás nélküli folyó, csak hömpölyög összevissza a zene, hol ilyen, hol olyan. És pont ezért szeretjük.
A 2009 óta működő banda (Tóth Dávid - ének, gitár, Kertész Dávid - gitár, Kovács András - basszus, Tóth Gábor - dob) első lemeze ingyenesen letölthető a Facebookról, tehát bárki számára elérhető az Ultimate Spritual Erection élménye...
Kevés koncertet bánok még hónapokkal később is, hogy kihagytam, de ez mindenképpen közéjük tartozik.
2011-ben Havasi Balázs zongoraművész, és Endi, a Hooligans dobosa egy egészen különleges koncertprogramot állított össze Drums And Piano Project néven.
Szerencsére, akik hozzám hasonlóan lemaradtak, azoknak sem kell feltétlen kimaradni a teljes élményből: a koncertfelvétel már megjelent DVD-n, valamint a TeCső-adta lehetőségek is határtalanok, hála a lelkes feltöltőknek.
A teljes váz csupán a címben is szereplő két hangszerre épül: dob és zongora. A zene két alapeszköze gyönyörűen egybeolvad, és a hallgatónak a legkisebb hiányérzete sincs, sőt... Havasi és Endi virtuozitása tökéletesen betölti a rendelkezésre álló teret. Csupaszon, egyszerűen, de mégis hihetetlen zsenialitással.
Ahogy hallgatom a felvételeket, egyre csak az jár az eszemben, hogy miért vagyunk mi annyira rákattanva Yann Tiersenre meg Yirumára, amikor a földijeink ilyeneket művelnek?
Amikor megtaláltam ezt a zenekart, az első gondolatom az volt: "hogy nem ismertem én őket eddig???" Nagyon jól összerakott rockzenéről van szó, az a fajta, amire az ember akaratlanul is összeráncolja az orrát, ha hallgatja (jó, lehet nem mindenki, nálam ez az indikátor a libabőr mellett a jó zenére).
