Tegnap volt szerencsém kamikaze trippel leugrani a VOLTra (kamikaze trip= buli hajnalig, majd a reggeli vonattal haza), és ha már így alakult, mesélek is róla.
Elég hatékonyak voltunk, már ami a koncertlátogatásokat illeti, hetet sikerült majdnem teljesen végig nézni, jobbnál jobb előadókkal, valóságos zenei orgia volt füleimnek. Egy nap alatt kétszer is szerelmes lettem, első körben Sárközy Fanniba, a Mrs. Columbo billentyűsébe. Rögtön a bejáratnál lévő színpadon játszottak amikor megérkeztünk, és nem is jutottam tovább, amíg abba nem hagyták. Bevallom, többször beleakadtam már a Mrs. Columboba, de a névválasztás valahogy soha nem ingerelt arra, hogy utána nézzek, kik ezek és mit csinálnak. A Galambos Dorina vezette csapat jobbára feldolgozásokat játszik, jazzes átiratban, és ezt valami fergetegesen jól csinálják. Érdekes módon a saját számok annyira nem átütőek, az átiratokban valahogy több ötlet van, a zongora jazz szólók elementáris szerepével.
Íme egy kis ízelítő (bár a klippért egy nagy fekete pont jár, elég tré, hogy szerencsétlen Sárközyt leültetik egy zongora elé, miközben a számban sokkal dominánsabb a hammond..., legalább akkor a klip erejéig szereztek volna egyet.)
És ha már Hammond Orgona...
Miután leróttuk kötelező tiszteletkörünket a Supernem koncerten (egyike azon csapatoknak, akiket soha életemben nem hallgattam önszántamból, és mégis minden számukat ismerem a koncerten), szóval, miután vége lett, átbattyogtunk az MR2 színpadhoz, hogy meglessük a Kéknyulat, mivel halvány segéd fogalmunk sem volt, hogy kik. Ahogy átértünk, azért találtam "ismerős" arcot a színpadon: tavaly láttam egy nagyon érdekes interjút Premecz Mátyással, aki a Hammond Orgona történetéről, működéséről mesélt, és lám, most ott játszott rajta! Három perc alatt belezúgtam az egész zenekarba, szőröstől bőröstől.
A harmadik zenekar, akiről akarok írni, az a Papa Roach, ill. a koncert közben született gondolataim. Számomra kissé nosztalgikus volt, mivel kb. 10 évvel ezelőtt hallgattam őket, később már nem követtem annyira és sajnos nem volt időm a koncert előtt kiművelni magam.
.
Brutálsokan voltak, mi bent álltunk a sűrűjében, és nagyon érdekes volt figyelni az embereket. Egyrészt ami az egész fesztiválra (nemcsak erre, hanem mindegyik másra) jellemző, hogy mindenki, hippi, hipszter, punk, rocker, vagy egyszerűen csak félőrült. Nincs ezzel semmi baj, csak érdekes, mennyire megvan az igényük arra, hogy pár napra kivetkőzzenek magukból. Nyilván a koncert önmagában nem hozott újat, mármint olyan volt, mint egy rendes punk rock koncert. Szinte kézzel lehetett fogni azt az iszonyat mennyiségű energiát, ami az emberekből fölszabadult a koncert közben az ugrálás, ordítás, pogózás és stage diving hatására. Az volt számomra nagyon tanulságos, hogy végig tökre figyeltek egymásra az emberek. Nem volt tolakodás, ha valaki előrébb vagy hátrébb akart menni, abban a pillanatban engedték, egy könyök sem landolt a bordáim között, pedig elkapott minket is egy-egy pogóhullám. Szóval, ezen elgondolkodtam kicsit: tetkó, piercing, meg extrém kinézet... de nem huligánok. Csak rohadtul elegük van, és le kell adni a feszültséget. Viszont feltenném a kérdést, hogy megéri magunkra szedni első körben? Bár mindenki saját sorsának kovácsa, ez valahogy mégis egy közös probléma, nem véletlen reagálunk ugyanúgy, nem véletlen, hogy ennyire keletje van a fesztiváloknak. Általánosságban pakolják ránk a kötelezettségeket, de biztos, hogy mindegyik szükséges...?
Sok minden hülyeségre szoktam poénból rávágni, de ez tényleg megérne a szociológiai tanulmányt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése