Vannak dolgok, amiket nem érdemes túlspilázni: ha
minden a helyén van, felesleges a plusz kacifánt. Ilyen Toldi Miklós nemrégiben
a Petőfi Rádión megjelent önálló dala, a Happiness is, ami a maga
egyszerűségével úgy mászik bele az ember fülébe, hogy ki sem akar onnan jönni. Mivel
az alkotóról eddig fellelhető információk kimerültek abban, hogy a néhai
Kaukázus, valamint a Magashegyi Underground dobosa, egy interjú keretében
tettem kísérletet a körülötte és a szám körüli köd eloszlatására.
PHR: Hogy vagy mostanság? Kérdem ezt olyan
szemszögből is, hogy az „érfelvágós” vagy az „örömzenész” kategóriájába
sorolnád magad?
TM: Érdekes kérdés… szerintem ezt nem lehet így
kijelenteni, hogy „érfelvágós”, de az a fajta stílus, amit csinálok, tartalmaz
egy kettősséget, valami keserédes dolgot. Számomra a Radiohead az etalon, kicsit
ez az elidegenedő, kívülről nézzük a világot. Nem tudod kimondani, hogy mi van,
hanem körbeírod. Inkább zenekarokkal tudok jönni, meg hangulatokkal. Az
szerintem magánügy, hogy milyen vagyok, és egy másik kérdés, hogy milyen a
zeném. Persze vannak olyan zenészek, akiknél át lehet érezni, hogy milyen ő, ill.
vannak olyan előadók, mint pl. Johnny Cash, akik azért tudtak maradandót
alkotni, mert szenvedtek. Ez az íróknál is így van. Hacsak nem mondjuk,
megrendelésre írsz egy filmzenét, ahol tudod, hogy ez egy munkafolyamat, de
amúgy kell, hogy belül valami mocorogjon.
PHR: Mik voltak az eddigi visszajelzések a
Happiness-re?
TM: Eddig nagyon jó volt. Ez egy projekt egyébként.
Sokan mondják, hogy csináljam meg zenekarra, de nem lennék jó frontember. Demóként
vettem fel, ezért van is a szövegben jó pár hiba, de azt mondták, hogy ez tök
jó, és legyenek is benne, és így küldjem el a rádiónak. Aztán két-három hónap
alatt be is került. Kb. ennyi volt az életútja.
Ez pont egy olyan dal, ami magyarra lefordítva
nagyon bugyuta lenne, angolul viszont tök jó hangulata van. Ebben is itt van a
keserédesség, hogy megtalálhatod a boldogságot, de igazából nem. És a
feltételességtől van egy kis szomorkodós hangulata.
PHR: Teljesen Te hangszerelted?
TM: Mindent én csináltam a felvételen, úgy ahogy
van, én is kevertem le.
PHR: Miért nem lennél jó frontember?
TM: Nem akarok. Ez olyan dolog, mint például egy
élő interjú. Kívülről úgy tűnik, hogy tök könnyű, de ha abban a helyzetben
vagy, összevissza beszélsz, hiába tudsz egyébként normálisan beszélni. A színpadon
ugyanez van, látod, hogy jól érzi magát a főhős, könnyűnek tűnik, de abban a
helyzetben nagyon más. Egy csomó mindenre kell fókuszálni. Nem tudnám magam
ebben elképzelni – most. Bár hozzáteszem, hogy ha valaki 20 éves koromban azt
mondja nekem, hogy dalt fogok énekelni, írni, meg ezzel fogok foglalkozni,
kiröhögöm, mert akkor úgy volt, hogy én csak dobolok. Ehhez képest sok minden
változott, mert a Magashegyiben most már gitározom is. De az könnyebb, mert van
mibe kapaszkodni. Gitárral a kezemben nem vagyok szégyellős, mert az egy kicsit
befelé fordulós, de amikor beszélsz, egy csomó mindent elárulsz magadról a
közönségnek. Ez egy nagyon nehéz folyamat, hogy vicces is legyél, szórakoztass
is, én ezt nem látom magam előtt. De nem is akarom erőltetni.
Ami nekem nagyon tetszik, és külföldön nagyon megy,
a szobazene. Rengeteg olyan szám van, amit játszanak a rádiók, és fogalmad
sincs, hogy ki ő. Damon Albarn volt ilyen, a Blur frontembere, hogy egy csomó
minden csinált, amit nem tudtak, hogy ő az, pl. a Gorillaz. Ez nekem nagyon
szimpatikus. Az a lényeg, hogy jó dalok szülessenek és hallgassák azokat, és ne
ez a személyi kultusz legyen. Én is rengeteg zenekart hallgatok, de nem azt
figyelem, hogy milyen a frontember, hogy viselkedik, hanem magát a zenét.
PHR: Szóval nem lesz önálló Toldi lemez?
TM: Szerintem nem. Most, hogy elkezdték játszani a
Happiness-t, szeretnék tudatosan írni olyan dalokat, ami én vagyok. De nem
hiszek a lemezekben, lemezeladásban. Dalokban hiszek. Ezért jó a szobazene,
csinálsz öt dalt és azok legyenek jók. Mert ha lesz egy Toldi zenekar, meg
kiadó, akkor azt fogják mondani, hogy írjak 10 dalt, amiből 3 jó, 7 meg nem, csak
azért, hogy legyen lemez. Ha majd lesz már 4-5 szám, létre hozok egy Facebook
felületet, ahol meg lehet őket hallgatni, de addig nem akarom. Meg el vagyok
foglalva a Magashegyivel és minden mással, nem csak ez van.
PHR: Mennyire tekinthető kikacsingatásnak a
Magashegyiből?
TM: Ez szobazene, egy egytagú zenekar, ezért is
lenne nehéz ezt zenekari felállásra vinni. Meg hát profi zenész szinten
összerántani egy zenekart a nulláról nagyon sok munka, nagyon fárasztó. Ezt
végigcsináltam a Kaukázussal, a Magashegyivel. Meg élőben zenélni, énekelni
nagyon nagy út. Ezért használom a szobazenész szót, ez egy teljesen más feeling.
Nincs ott senki, amikor felénekled, élőben teljesen más, benned van a stressz,
hogy ú, most hamis vagyok, stb.
Nem azért csinálom ezt az egészet, hogy
szerepeljek, hanem azért, hogy a dalok, amik születnek, jók legyenek.
